Ezzel a sok ősmagyarsággal néha már nehéz mit kezdeni de ennek nem feltétlenül kell így lennie. A Baranta klubokat például egész értelmes dolognak tartom. Végülis inkább ez mint a Sárkeresztúri karatekidek.

Küzdősportok addig lesznek, amíg minden embergyerek magában hordozza, egy küzdelmesebb világ genetikai emlékét. A történelemnek és a művészetnek állandó központi témája a harc. Talán Glatz Oszkár: Birkózó fiúk című festménye, vagy egy kölyökkutyák játékát bemutató természetfilm lehet a legjobb példája, a küzdelmes életre készülés természetességének. Bár széles körben elterjedt tévhit hogy a harc nem a győzelemről szól, ez a legtöbb esetben nem így van. A szocio-darwinizmus hívei szerint a harc a kiválasztódás eszköze, melynek során a jobb, életrevalóbb génállományok örökítődnek tovább. A küzdelem tehát létkérdés, amelynek tétje az élet maga.

Bár nem minden küzdelem megy vérre, a jövőt megjósolni eddig bizonyíthatóan senkinek nem sikerült, így nem árt a felkészülés. Ennek jegyében szinte minden kultúra kifejlesztette a saját harcművészetét, melyre büszke lehet, melyet ápolhat és gyakorolhat, tényleges életveszély nélkül. Kínának ott a kung-fu, angoloknak a boksz, nekünk meg, az elméletileg többezer éves harci kultúrával bíró nemzetnek, marad a Baranta. Talán, ha régen a Magyarság gondolt volna az apáról fiúra öröklődő harci technikák rendes dokumentálására – lásd Japán precizitás és Karate – akkor ma nálunk se kuriózum lenne birkózó hagyományőrzőket látni, hanem iskolai tananyag.

www.fejerbaranta.hu