Mióta az ember képessé vált az elvont gondolkodásra, a valóság imitálására, azóta beszélhetünk színjátszásról. Az emberiséggel egyidős közösségépítő rituálék több évezredes szophisztikácós folyamat végére meglehetősen átalakulnak. Egy ilyen folyamat eredményezte, napjaink Tháliának szentelt templomait is. Általános érvényű jelenség, hogy minden folyamat, amely évezredeken át alakul, valahol elveszíti önmagát és eredeti célját. A színjátszás azonban valahol mindig megmaradt annak, ami eredetileg volt. A valóság szórakoztató imitációjának. Hogy ez így lehet, annak több egyszerű és árnyaltabb oka van. Ahogy civilizáció és a szerepjátszás, úgy a hatalmi körök és a velük járó politika is egyidős az emberrel. A két csoport, a művészet és a politika összefonódására, talán Moliére: Tartuffe -ének vége – ahol a korabeli politika miatt az „igazságos és jó király” dönt – vagy a magyar történelmet formáló nagy előadások, mint az 1848. március 15. –ei Bánk bán lehetnek jó példák. Az, hogy a huszadik századra a színjátszás, az értetlen átlagpolgárok szerint csupán sznob urizálás és nem fér össze a „munkásvalósággal” nem azt bizonyítja, hogy a eljárt felette az idő, hanem azt, hogy a hatalom egy jobb csatornát talált, aminek tévé a neve... Így a színház, talán évezredek óta először, semleges terep lehet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.