Fehérvári Vélemények

Mióta az ember képessé vált az elvont gondolkodásra, a valóság imitálására, azóta beszélhetünk színjátszásról. Az emberiséggel egyidős közösségépítő rituálék több évezredes szophisztikácós folyamat végére meglehetősen átalakulnak. Egy ilyen folyamat eredményezte, napjaink Tháliának szentelt templomait is. Általános érvényű jelenség, hogy minden folyamat, amely évezredeken át alakul, valahol elveszíti önmagát és eredeti célját. A színjátszás azonban valahol mindig megmaradt annak, ami eredetileg volt. A valóság szórakoztató imitációjának. Hogy ez így lehet, annak több egyszerű és árnyaltabb oka van. Ahogy civilizáció és a szerepjátszás, úgy a hatalmi körök és a velük járó politika is egyidős az emberrel. A két csoport, a művészet és a politika összefonódására, talán Moliére: Tartuffe -ének vége – ahol a korabeli politika miatt az „igazságos és jó király” dönt – vagy a magyar történelmet formáló nagy előadások, mint az 1848. március 15. –ei Bánk bán lehetnek jó példák. Az, hogy a huszadik századra a színjátszás, az értetlen átlagpolgárok szerint csupán sznob urizálás és nem fér össze a „munkásvalósággal” nem azt bizonyítja, hogy a eljárt felette az idő, hanem azt, hogy a hatalom egy jobb csatornát talált, aminek tévé a neve... Így a színház, talán évezredek óta először, semleges terep lehet.

Ezzel a sok ősmagyarsággal néha már nehéz mit kezdeni de ennek nem feltétlenül kell így lennie. A Baranta klubokat például egész értelmes dolognak tartom. Végülis inkább ez mint a Sárkeresztúri karatekidek.

Küzdősportok addig lesznek, amíg minden embergyerek magában hordozza, egy küzdelmesebb világ genetikai emlékét. A történelemnek és a művészetnek állandó központi témája a harc. Talán Glatz Oszkár: Birkózó fiúk című festménye, vagy egy kölyökkutyák játékát bemutató természetfilm lehet a legjobb példája, a küzdelmes életre készülés természetességének. Bár széles körben elterjedt tévhit hogy a harc nem a győzelemről szól, ez a legtöbb esetben nem így van. A szocio-darwinizmus hívei szerint a harc a kiválasztódás eszköze, melynek során a jobb, életrevalóbb génállományok örökítődnek tovább. A küzdelem tehát létkérdés, amelynek tétje az élet maga.

Bár nem minden küzdelem megy vérre, a jövőt megjósolni eddig bizonyíthatóan senkinek nem sikerült, így nem árt a felkészülés. Ennek jegyében szinte minden kultúra kifejlesztette a saját harcművészetét, melyre büszke lehet, melyet ápolhat és gyakorolhat, tényleges életveszély nélkül. Kínának ott a kung-fu, angoloknak a boksz, nekünk meg, az elméletileg többezer éves harci kultúrával bíró nemzetnek, marad a Baranta. Talán, ha régen a Magyarság gondolt volna az apáról fiúra öröklődő harci technikák rendes dokumentálására – lásd Japán precizitás és Karate – akkor ma nálunk se kuriózum lenne birkózó hagyományőrzőket látni, hanem iskolai tananyag.

www.fejerbaranta.hu

DÜH

A torokból felszakadó kiáltás előszelének reszkető kéz és remegő gyomor a jele, amikor átharapnád gondjaid torkát, amikor megragadnád céltáblád nyakát és ráznád, tekernéd, sikoltva az élvezettől, kéjjel teljes misztikumban ölelve magadhoz a legbelső ösztönt, ami az embert állativá, az állatot emberivé teszi. Düh amit a vörös ködnek hívnak, ami átömlik az erkölcs, a nevelés és az elvek málladozva repedő gátjain, a legősibb ösztön, az ölnivágyás amit az elkorcsosult emberiség civillizált perverzitássá silányított és ösztönként aposztrofált...

Mézédes vörös ködfolyó ez, melyet ha mederbe terelsz sosem apadó forrását kapot az erőnek, de a barbár ember nem tudja, nem érti miért kell neki dühöngeni, csak teszi amit az ösztöne diktál. Az ösztöne megvan rá, az elfolytott tenni akarás és a tehetetlenség érzéséből fakadó béklyókat szaggató erő. Férfi kell ehhez, ő megérti a dühöt ami a kötött kezekből fakad, nem asszonyok színes kis világa, a vérből épített vörös köd naphosszat örvénylő virága. Az izmok zenéje, népek ereje ez, mely a munkát, a mindennap küzdelmét egyaránt táplálja. Büszkeség a jelző amit bűnnek neveznek, holott erény volt egykoron. Kiölték belőlünk a férfi valaha volt erejét, elterelték a figyelmünket, míg ostobán bégetve bólogató birkabábok nem lettünk, és rózsaszín ingben kacarászva pelenkát nem vettünk...

Elveszett a tűz és elapadt a vörös folyó, felszívódott a szabályok közt. Minden egyes rabszolga napunkon, ablakon át nézzük a szabadságot, ami az ősöké volt egykoron, hiszen elkényelmesedtünk. Mert veszélyes a szabadság és sosem kóstoltuk az ízét. A többi rabszolga megmondta mit tegyél, míg te is olyan rabszolga lettél, aki megmondja új rabszolgáknak mit tegyen és így tovább. A civillizációs függőség bűnébe esett nemzetek sokaságát lassan elönti az apátia hulláma, és mikor már nem fogják többet szó nélkül bírni, jön a düh. Egyszer megint férfi lesz a férfi és nem nyomorult tamponreklámok bámulása tölti ki az idejét. Amikor kitör az ősi vér, és az elpuhult tunya testek letépik magukról a rózsaszín inget, mikor nem az lesz a férfi kinek szenvedélye elapadt már, de jó zombi lett s jó apuka. Mikor a szeretett nőket megvédeni akarjuk majd s nem hasonlítani rájuk. Akkor újra áramlik majd a vörös folyó. Mert a béke hosszútávon sose jó...

Dióhéjban: A városgondnokság kegyeleti okokra és a nemzeti ünnepre hivatkozva, lakossági tiltakozás nyomán megtiltotta, hogy a bőrgyár kultúrális egyesület tegnap megtartsa improvizációs estjét valamint szombati Szputnyik estjét az űrhajózás ötvenedik évfordulója alkalmából. Reagálva a kedves helybéliek szociokonformista kispolgári hozzáállására az egyesület körlevelet küldött szét, amelyben úri modorban ajánlott hasonló okok ellenére is megszervezett mintegy 18 másik városi és megyei rendezvényt.

Ím, a kedves lakosság - aki nyilván öregen született és egyébként is minden este otthonmaradt Marx és Engles összest lapozgatva - egészséges életmódját élve, ismét úgy gondolta a hangos művészi önkifejezés a selejtes emberpéldányok sajátja, akik még „sosem vettek részt igazi mozgalmakban és a régi szép idők indulóit sem fújták”. Meg egyébként is az állam csöcsén lógnak és úton útfélen pályázati pénzekből tarhálják össze a pocsolyában dagonyázó életmódjukhoz, meg a drogokra valót. „Művészet ugyanmár, az ilyen léhűtők miatt tart ott ez az ország ahol tart”.

És igen! Ismét sikerült visszarántani a földre a távolba vágyó művészek egy kis csoportját, dörgöljük meg e kezünk miután jól összemorzsoltuk a renitensek csontvázait. Jó kis katonákat azokat faragtunk belőlük beállítottuk őket a gyártósor mellé, vagy kapálni, vagy csak egy napig azt csinálni mint mi. Egyébként is hogy lehet az hogy van pofájuk élni. Sőt a mi szar életünkről is ezek a hippik tehetnek.

Megjegyzés: A bőrgyár következő, halottak napjára szervezendő programját szintén nem engedélyezték. Ezúton is gratulálok a lakosságnak!

eredeti sztori: www.borgyar.hu